Lexicon Latinitatis medii aevi Hungariae. A magyarországi középkori latinság szótára. I. köt. A-B. A szerkesztôbizottság elnöke Harmatta János. Kiadásra elôkészítette Boronkai Iván. Az I. kötet szócikkeit összeállították Bellus Ibolya, Boronkai Iván, Déri Balázs, Hegyi Balázs, Mezey Ágnes, Szabó Mária, Szabó Zsuzsa és Ványai Katalin [a 3. füzettôl még Szovák Kornél]. Budapest, 1987-1989. LVIII, 364 pp. Akadémiai Kiadó.

Végre 1987-ben megindult a magyarországi középkori latinság szótárának közzététele. Évi egy-egy füzet közreadásával immár három füzet, vagyis az elsô kötet anyaga, közelebbrôl az a, illetve a b betûvel kezdôdô szócikkek láttak napvilágot. Amikor Boronkai Iván szivességébôl az Eötvös Kollégium épületének dobozokkal és könyvekkel zsúfolt kis szobájában elôször használhattam a szótár cédulaanyagát, nem gondoltam, hogy két évtized múlva kézbe vehetem a Szótár elsô füzetét. Annyira reménytelen volt a Szótár ügye, noha munkálatai biztatóan indultak.

Az Union Académique Internationale 1920-ban határozta el Henri Pirenne belga gazdaságtörténész indítványára, hogy az európai akadémiákat felszólítja a három kiadást megért Glossarium mediae et infimae Latinitatis (Conditum a Carolo du Fresne domino du Cange), népszerû nevén: a Du Cange, új változatának elkészítésére. A nemzetközi vállalkozás célját abban látta, hogy az új szótárral alapvetô segédeszköztbiztosítson a középkori kultürák kölcsönhatásának vizsgálatához. Eredeetileg a kora középkor latin szókészletének feldolgozására gondoltak, de késôbb a 800-tól 1200-ig terjedô korszak feltárása mellett döntöttek. A nemzetközi szervezet felhívására Európa számos országában megindult a munka. A nemzeti akadémiák általában arra a kettôs feladatra vállalkoztak, hogy egyfelôl feldolgozzák és rendelkezésre bocsájtják az új szótár, a Novum Glossarium számára szükséges anyagot, másfelôl ezzel párhuzamosan, de más korszakhatárt szabva, elkészítik a saját országuk vagy nyelvterületük középkori latin szótárát. A szép tervek csak részben valósultak meg. A munka a második világháború okozta kényszerszünet után változó intenzitással folytatódott, s a legtöbb helyen ma sem ért véget. A nemzetközi, illetve a számos nemzeti vállalkozás tekintélyes terjedelmû, de jobbára befejezetlen publikációkattud felmutatni. Tudtommal mind ez ideignégy nemzeti szótár: az olasz, a finn, a belga és a jugoszláv készült el:
1. Latinitatis Italicae medii aevi inde ab a. CDLXXVI usque ad a. MXXII lexicon imperfectum. I-III. Bruxelles 1939-1964, második kiadás: Torino 1970. (A mû eredetileg 1936-tól kezdve az Archivum Latinitatis Medii Aevi folyóiratban jelent meg.)
2. Glossarium Latinitatis medii aevi Finlandicae. Helsinki 1958.
3. Mediae Latinitatis lexicon minus. Leiden 1976.
4. Lexicon Latinitatis medii aevi Iugoslaviae. Fasc. I-VII. Zagrabiae 1969-1978.

Az angolok, lengyelek, németek, katalánok, svédek, hollandok és a csehek is hozzáfogtak szótáruk publikálásához, de nem jutottak a munka végére. Az angolok elôször nem szótárat,, hanem szójegyzéket készítettek (Medieval Latin ^p.82. Word List from British and Irish sources. London 1934, második kiadás: Oxford 1935.) Az egyhasábos formában kiadott és a szavakat szûkszavúan értelmezô szójegyzék alapozta meg azt a széleskörû munkát, , melynek eredményeként 1975-ben megkezdték a Dictionary of Medieval Latin from British sources kiadását. A lengyelek már 1920-ban bekapcsolódtak a nemzetközi vállalkozásba. Bár 1953-banmegindították a Lexicon mediae et infimae Latinitatis Polonorum kiadását, közel négy évtized alatt csak az o betûig jutottak. A németek még itt sem tartanak, noha 1959-ben kezdték meg a Mittellateinisches Wörterbuch bis zum ausgehenden 13. Jahrhundert publikálását. Igaz, hogy ôk az Ausztriát és Svájcot is felölelô német nyelvterület kiadott forrásanyagának feldolgozására vállalkoztak az 5. századtól 1280-ig, sôt a holland és belga terület válogatott forrásait is beépítették munkájukba. A katalánok 1960-ban, a svédek 1968-ban, a hollandok és a csehek 1977-ben jelentették meg szótáruk elsô füzetét (Glossarium mediae Latinitatis Cataloniae, Glossarium mediae Latinitatis Sueciae, Lexicon Latinitatis Nederlandica medii aevi, Latinitatis medii aevi lexicon Bohemorum).

Bár a nemzeti vállalkozások érthetôen kissé háttérbe szorították az Union Académique Internationale célkitûzésének megvalósítását, 1957-ben az UNESCO támogatásával a Novum Glossarium mediae Latinitatis ab anno DCCC usque ad annum MCC publikálása is megindult az ábécé közepétôl, az l betûvel kezdôdôcímszavakkal. A szótár anyagát fôleg a francia, német és angol bizottság készítette, de a többi nemzeti bizottság munkájára és kiadványaira is támaszkodtak. Az elsô két füzetben még Bartal Antal szótára képviseli a magyarországi latinságot, az 1961-ben megjelent harmadik füzettôl (meabilis-miles) kezdve már ifj. Horváth János, illetve Boronkai Iván és munkatársai munkája nyomán jut szóhoz a hazai anyag.

A magyarországi középkori latinság szótára a többi nemzeti szótárhoz hasonlóan szorosan kapcsolódik ahhoz a nemzetközi vállalkozáshoz, amely a Novum Glossarium megteremtését tûzte ki célul. A Magyar Tudományos Akadémia 1927-ben lett az Union Académique Internationale tagja, s a nemzetközi szervezet 1932. évi felkérésére örömmel kapcsolódott be a munkába. Az I. és a II. osztály tagjaiból 1934-ben Szentpétery Imre vezetésével megalakult a Középkori Latin Szótárbizottság, amely úgy határozott, hogy egyfelôl a Novum Glossarium számára biztosítja a magyar anyagot, másfelôl elkészíti a középkori Magyarországon használt latin szókincs szótárát. Ennek megfelelôen hamarosan megkezdôdött az anyaggyûjtés. A háború azonban megakasztotta a munkát, majd a középkori kutatásoknak nem kedvezô új tudománypolitika késleltette az újrakezdést és hátráltatta a folytatást. Bár az 1950-es évek végén a körülmények valamit javultak, s ennek köszönhetôen a Novum Glossarium korszerû magyar anyaghoz jutott, a szótár ügyéhez méltó anyagi és személyi feltételek csak 1977-ben teremtôdtek meg. Nem a Boronkai Iván vezette munkacsoporton, hanem a körülmények szerencsére átmeneti rosszabbodásán és döntôen a kiadón múlott, hogy az elsô füzet s kötet ilyen sokára jelent meg. A többi megkezdett vagy félig kész nemzeti szótárhoz viszonyítva a magyar vállalkozás lemaradása nem nagy, noha régiónkban utolsóként látott hozzá a kiadáshoz. A hátrány azonban még behozható. Mindössze annyi kell hozzá, hogy a kiadóne fektesse évekig a kész kéziratokat, hanem gyorsítsa meg a kiadást. Végre együtt van a munka kivitelére alkalmas alkotó gárda, s nem szabad, hogy szûkkeblûség, nemtörôdömség vagy bármi más akadályozza vállalása mielôbbi teljesítésében. A mû jelentôsége vitathatatlan. Az ûj Szótár mindenekelôtt helyettesíti Bartal avítt munkáját. Megkönnyíti a filológusok, történészek, levéltárosok, nyel-^p.83vészek, néprajzosok, régészek és mások munkáját. Nagy segítséget ad a tartalmi forráskritikához. Nem kell okmánytárakat átböngészni ahhoz, hogy valamely terminus korszerûtlensége kiderüljön. A somogyvári konvent 1224. évi keltezésû, de csak 1399. évi átírásából ismert oklevele (DL 112, Kiadása: HO VII, 10-11) például keltezésénél jóval késôbb készült, mivel többek közt a benne szereplô hegyvám latin megnevezése (montanum terragium) ebben a formában csak a 14. század derekától ismert (Zala, I, 618). Nem kétséges, hogy a szótár ösztönzi a terminológiai kutatásokat, a jelentésváltozások vizsgálatát. Végül, de nem utolsósorban a középkori latin Európa keleti határvidékén (a 11-13. századot illetôen vitathatatlanul) legjelentôsebb forrásanyagát bekapcsolja a nemzetközi kutatásba, széleskörûen lehetôvé teszi a komparatív vizsgálatokat, a Novum Glossarium célkitûzésének megfelelôen a kultúrák kölcsönhatásának feltárását. A latin Európa nyelvi egysége ugyanis sohasem mosta egybe a kultúrákat, az egységen belül azok különbözôsége is kifejezôdött. Az exsequialis szó társadalmi réteget, toradásra kötelezett dusnok-torló szolgáltató népet egyedül a hazai latinságban jelentett. A Du Cange ugyan idéz egyetlen ilyen értelmû adatot III. Ince pápa oklevelébôl. Ez az elôfordulás azonban kétségkívül a magyarországi latinságból származott, hiszen a pápai döntés a pannonhalmi apát és a veszprémi püspök tizedperében tett róla említést. A királyi kápolna másutt is jól ismert intézményének vezetôjét minden jel szerint egyedül nálunki hívták kápolnaispánnak (comes capellae regiae), vagyis klerikust, sôt jelentôs egyházi méltóságot viselô személyt illettek világi címmel. Ennek az volt az oka, hogy a kápolna vezetôje a kápolna bizonyos feladatainak ellátására rendelt szolgálónépek, a ,,kápolnavivôk'' (sanctiferi) szervezetének élén állt, egyben annak is a feje volt. A magyarországi latinság viszont nerm használta a tôlünk nyugatra, fôleg német nyelvterületen jelentôs, eredetileg viaszadásra kötelezett társadalmi réteg cerocensualis elnevezését, noha kis számban nálunk is éltek olyanok, akik részben vagy kizárólag viasszal, gyertyával adóztak a földesúrnak. Ez a körülmény azonban elnevezésükben nem tükrözôdött. E néhány példa is érzékelteti, milyen lehetôségei vannak az összehasonlításnak, a megfelelések és különbözôségek feltárásának és hátterük tisztázásának. De térjünk rá az új kézikönyv tartalmára!

A Szótár a teljesség igénye nélkül döntôen a középkori Magyarországon keletkezett latin nyelvû forrásanyag latin szókészletétés latinosított vulgáris szókincsét öleli fel. Az államalapítástól Mohácsig terjedô korszak sokrétû írásbeliségét képviseli a törvényektôl a zsinati határozatokig, az oklevelektôl a liturgikus forrásokig, a krónikáktól a humanista alkotásokig. Nem tartalmazza viszont a latin földrajzi neveket, személyneveket és az azokból képzett mellékneveket, továbbá népneveket. Mindezek összegyûjtése és feldolgozása egy ,,Onomasticon'' pótkötetben a jövô feladata lesz.

A legalább három generáció által összegyûjtött hatalmas anyag feldolgozása, a szócikkek felépítése világos elvek szerint történt. A címszót zárójelben a formaváltozatok, latinosított vulgáris szó esetében az eredeti nyelvi alak, majd a latin és a magyar nyelvû értelmezés követi annak feltüntetésével, hogy a jelentés milyen mûfajú (jogi, egyházi, liturgikus, diplomatikai stb.) használatban fordul elô. A jelentésbeli csoportokat, illetve alcsoportokat számok, illetôleg betûk különítik el egymástól. A szócikk második része a példatár, amely a szám- és betûjeleket megismételve utal a jelentésbeli kategóriákra, s azokon belül kronológikus rendben tartalmazza a forrásidézeteket, a forráshely pontos megjelölésével. A példák kiválogatásánál alapvetô szempont az elsô és az utolsó elôfordulás idézése és a szohasználat folyam,atosságának dokumentálása. A szócikk végén hasznos újításként egy szám olvasható, amely arról tájékoztat, hogy a gyûjtött anyagban hány adat, cédula vonatkozik a címszóra. Ez a szám, ^p.84. amely egyetlenegy is lehet, de a háromezret is meghaladhatja, a szó gyakoriságát, használatát illetôen bizonyos fokú eligazítást ad, s esetenként arra ösztönözheti a kutatót, hogy az elôzékenyen felkínált lehetôséggel élve, betekintsen a gyûjtött anyagba.

A Szótár forrásbázisáról a forrásjegyzék ad áttekintést. A szótárkészítôk ,,technikai okokból'' a nyomtatásban már megjelent forrásokra korlátozták munkájukat. Tették ezt annak ellenére, hogy az anyaggyûjtés bizonyos fokig a kiadatlan levéltári forrásokra is kiterjedt. Aki például a bos címszó cédulaanyagát megnézi, abban a középkor utolsó száz évébôl csaknem egy tucat levéltári adatot talál, amelyekbôl egyetlenegy sem kapott helyet a Szótárban. Csak remélni s elvárni lehet, hogy a levéltári anyag kizárásának elve mereven nem érvényesül, s abban az esetben, ha az összegyûjtött anyagban egy elsô vagy utolsó elôfordulást vagy valamely jelentésárnyalatot kiadatlan forrás képvisel, az ilyen adat nem marad ki a szócikkbôl. Nem a szótárkészítôk tehetnek arról, hogy a középkori forrásanyag jelentôs részben publikálatlan, különösen a kései középkor gazdasági forrásai, a sajátos szókincsû számadások, urbáriumok, leltárak és végrendeletek zöme nem látott még napvilágot. Nem nehéz tehát olyan közöletlen adatot találni, amelynek helye lenne a szótárban. Így az alphabetum ­ 1439-bôl idézett utolsó elôfordulását messze meghaladóan ­ 1507-bôl, sôt 1514-bôl (DL 36987, DF 208125), az archivum pedig az említettnél néhány évvel késôbbrôl, 1476-ból (DF 201443) is adatolható. A byzantius pénznem utolsó okleveles elôfordulása sem 1171-bôl, hanem 1237-bôl (DF 200634) való. De térjünk vissza a forráskiadványokhoz.

A Szótár munkálatainak elhúzódása kétségkívül hátránnyal járt. A gyûjtés szempontjai idôközben módosultak, a kutatási tapasztalatok kellôen nem hasznosultak. Ugyanakkor elôny is származott abból, hogy ilyen sokáig tartott az elôkészület. A munkálat során egyre több és jobb forráskiadvány jelent meg, s ezzel ­ szerencsére ­ a jövôben is számolni lehet. Ez ugyan többletmunkát ad, de a gyûjtött anyag kiegészítését és ellenôrzését is lehetôvé teszi. Hiszen nemcsak megnövekedett a közölt források száma, hanem ezúttal kritikai kiadásban, gyakran glosszáriummal kísérve, számos oklevél újrakiadása is megtörtént. Sajnos, a szótárkészítôk maradéktalanul nem éltek a felkínált bôvítési és ellenôrzési lehetôségekkel. Ez abban mutatkozik meg, hogy bizonyos források legújabb kiadásait (pl. dömösi összeírás, Aranybulla, 1267. évi dekrétum) nem használják, más forrás (1397. évi törvény) régi és új publikációját egyaránt idézik, s akadnak új forráskiadványok, amelyeket egyszerûen mellôznek. Így az erdélyi szászok okmánytárának 5. és 6. kötetét, amely 1975-ben és 1981-ben jelent meg, továbbá az 1955-ben megindított és 1985-ben a 4. köteténél tartó, összesen mintegy 2200 oklevelet feldolgozó Burgenlandi Okmánytárat hiába keressük a forrásjegyzékben. Az utóbbi szómutatója révén különösen alkalmas a Szótár anyagának ellenôrzésére. Például az agger, allodium címszavakra, illetve az amplexus mértékegység jelentésére a Burgenlandi Okmánytár korábbi adatot hoz, mint a Szótár. Teszi ezt annak ellenére, hogy egyik esetben sem új forrásról, hanem olyan források újraközlésérôl van szó, amelyek a Szótár által gyakran használt forráskiadványokban már napvilágot láttak. De nemcsak a régi, hanem az új forráspublikációk esetében is akad hasonló hiányosság. A forrásjegyzékben idézett Dózsa Okmánytár például a burggravius szó késôbbi elôfordulását ismeri, mint a szótár.

Ezek a szúrópróbával felfedett típushibák könnyen elkerülhetôk lettek volna, ha a forráskiadványok szómutatóit ­ legkésôbb az elsô korrektúra alkalmával ­ egybevetették volna a Szótár adataival. Erre azért is sort kellett volna keríteni, mert az anyaggyûjtés érthetô és magyarázható esetlegessége a ^p.85 legfôbb hibaforrás, hiszen lexikon esetében ­ jól bevált módszerrel, de számítógép nélkül ­ lehetetlen megközelíteni a tökéletes anyaggyûjtést. Mellesleg az összehasonlítás nemcsak a gyûjtômunka, hanem a régi forráskiadások hibáinak kiszûrését is lehetôvé teszi. Hogy erre ­ különösen Fejér György publikácói estében ­ mennyire szükég van, az közismert. Az angaria szócikk meglepôen igazolja ezt, és fokozott óvatosságra int. A 'szolgáltatás' jelentésre elsônek idézett 1266/1275.évi solventes angariam adat (az átírás éve helyesen 1274) ugyanis csak a kiadásaiban (Fejér IV/3. 314, VII/1, 333) szerepel, a szó az eredeti oklevélben (DL 40128) egyáltalán nem fordul elô, bizonyos szolgáltatás teljesítése helyett nagyon is konkrétan benne pénzfizetésrôl (solventes unciam) esik szó. Mivel az oklevelet csak Fejér adta ki (Reg. Arp. 1489, 2568. sz.), ebben az esetben természetesen a hibát feltáró összevetés csupán az eredeti forrással lett volna lehetséges. Még jó, hogy Fejér nyomán (VI/1, 245) besuncus szócikk nincsen a Szótárban. Ez a szóalak ugyanis 16. századi eredetû, teljesen még ma sem korrigált (Történelmi Szemle 15/1972, 290) olvasati hibának köszönheti létét: az 1293. évi oklevélben a 'pecér' jelentésû canifer vulgáris ­ szláv eredetû ­ megfelelôje valójában a wesnukus (vezsnek) volt (Csáky oklt. I/1, 22, Reg. Arp. 3923. sz., vö. Kniezsa István, A magyar nyelv szláv jövevényszavai, Budapest, 1955, I/1, 556, Régi magyar glosszárium, Budapest, 1984, 771).

Az elmondottak után az sem hallgatható el, hogy bizonyos fogyatékosságokban a szótárkészítôk túlnyomóan nyelvész mûveltsége és érdeklôdése a ludas. A legnagyobb idôbeli eltérés az apocrisiarius elsô elôfordulása esetében tapasztalható. A Szótár 1400-ból idézi elsô adatát, noha a szót kiadott oklevélben már a 13. század derekán, 1265-ben és 1277-ben is használták (Reg. Arp. 1438, 2797. sz.). Levéltáros végzettség birtokában a szótárkészítô bizonyára gyanút fogott volna az elsô elôfordulás kései volta miatt, s tudta volna, hogy kézbe kell vennie Szentpétery Imre oklevéltani kézikönyvét, amelyben (p. 88) megkapta volna a szükséges útbaigazítást. Nyelvésztôl az sem várható el, hogy figyelemmel kísérje a forráskritika legújabb eredményeit. Szinte természetes, hogy a Szótár a beneficium szócikkben (p. 334.) az 1267. évi bécsi zsinat magyarországi vonatkozású határozatát idézi. Ezek a zsinati határozatok azonban Lothar Waldmüller munkája nyomán (Die Synoden in Dalmatien, Kroatien und Ungarn, Paderborn, 1987, p. 187) nem köthetôk a bécsi zsinathoz, s biztosan nem 1267-ben, hanem minden valószínûség szerint a 12. században keletkeztek.

A Szótár ­ igen helyesen ­ él az utalás eszközével. Ezáltal egyfelôl kapcsolatot teremt az egymással összefüggô szócikkek (pl. az allodium és az allogium) között, másfelôl egyes címszavaknál olyan mûvekre hívja fel a figyelmet, amelyek az értelmezést segítik és a példatárat bôvítik (pl. Hóman Bálint pénztörténeti kézikönyve vagy a jugoszláviailatin szótár). Ezek az utalások rendkívül fontosak, számukat éppen ezért gyarapítani szükséges. Parttalanságról természetesen szó sem lehet; a szükséges hivatkozások köre jól meghatározható.

Az utalások egyik csoportját a felhasznált vagy felhasználandó kézikönyvek alkotják. A mértékfajtáknál a mértékrtörténeti, vulgáris szavaknál a nyelvtörténeti kézikönyvek segítik az értelmezést és tájékozódást, míg más esetben jogtörténeti, intézménytörténeti, diplomatikai vagy egyéb alapmunkára lehet hivatkozni. Így az aratrum szócikkben, amely egyetlen s nem a legjobb adattal elintézi az 'ekealja' jelentésváltozat mennyiségi meghatározottságát, Bogdán István mértéktörténeti mûvére, ahol az értelmezéssel együtt az ekealja nem is mindig egyezô nagyságára több példa olvasható.

A másik csoportba azok a ,,terminológiai'' tanulmányok tartoznak, amelyek kifejezetten valamelyik szó vagy szócsoport jelentéstörténetével, illetve bizonyos szókészlet (pl. vasmûvesség, textíliafélék) értelmezésével foglalkoznak.^p.86. Nyilvánvaló, hogy a curia, mansio, liber, libertas, praedium szócikkekben Bolla Ilona, illetve Szabó István vonatkozó munkáira utalni kell. S a sor ­ ha nem is hosszasan, de ­ folytatható. Csaknem az ambitus szócikk füzetének megjelenésével egyidejûleg látott napvilágot Mezey László e tárgyú cikke, egy régi elôadás szövege. Erre nem, de az archidiaconatus, archidiaconus szócikkben már lehetett volna Alexander Szirmai munkájára (Österreichisches Archiv für Kirchenrecht 7/1956, illetve ZSGR, KA 43/1957) hivatkozni.

Az utalások harmadik fajtája nem szavak és mûvek, hanem szinonimák között teremt kapcsolatot. A Szótár gyakorlatilag az azonos betûvel kezdôdô szócikkek esetében él ezzel az eszközzel. De itt sem következetes. Az archidiaconatus ­ archipresbyteratus, illetve az archidiaconus ­ archipresbyter jelentésbeli összetartozására nem hívja fel a figyelmet. A szinonimák kezdôbetûiazonban az ábécében gyakran távol esnek egymástól. A campanarius, campanator, campanista, pulsator szó egyaránt harangozót jelölt, ráadásul Magyarországon az utóbbi elnevezés volt a meghatározó. A kutatót nem szabad ilyenkor sem magára hagyni. Arra még talán rájön, hogy az ablutor, ablutrix címszót össze kell vetnie a lotor, lotrix, lavanderius, lavo szócikkekkel, ha a mosásra kötelezett földesúri népeket kívánja összegyûjteni. Ha a descensus címszó példatárában a descensus seu procuratio forrásrészlet is helyet kap, akkor a téma iránt igazán érdeklôdô minden utalás nélkül bizonyára az utóbbi szócikket is megnézi. A custos szócikk olvasóját viszont hasonló adat nem segíti, s aligha gondol arra, hogy nemcsak ez a szó, hanem a thesaurarius is vonatkozhat az ôrkanonokra. Végeredményben a Szótár jó használhatósága és a kutatóérdekében egyik esetben sem szerencsés a hivatkozást megtakarítani. Annál inkább nem, mert az utalás az elsô elôfordulás és a valós kép kialakítása szempontjából is lényeges.

Köztudott, hogy az elsô elôfordulás kora általában nem azonos a szó használatának kezdetével, s különösen nem esik egybe az általa jelölt jelenség születési idejével. Az 1207-tôl adatolt alphabetum a példatár szerint diplomatikai használatban fordul elô, s azzal az oklevél-hitelesítési eljárással volt kapcsolatos, amelynek során a pergamenre kétszer vagy többször leírt oklevélszövegek közé az ábécé több-kevesebb betûjét rajzolták, majd a pergament ezeken a betûkön metszették át, s az így kapott oklevélpéldányok alkalomadtán a ,,félbetûk'' összeillesztése révén igazolták egymás hitelét. Ezt az eljárást Magyarországon már a 12. század derekán alakalmazták, de az alphabetum betûit anélkül metszették át, hogy az oklevélben ­ miként az késôbb is oly gyakori ­ ezt a szót leírták volna. A hitelesítési mód tehát jóval régebbi, mint mûszava említése. Bár a sajátos eljárás jelölésére a chirographum szót is használták, Magzarországon ez a terminus ilyen jelentésben talán két évtizeddel korábban, 1181-tôl kezdve fordul elô. A két szócikk összekapcsolása egy utalással azonban még így is segítené a kutatót. Ilyen esetben a kezdetekrôl természetesen csak olyan hivatkozás tájékoztathatna, amely ezzel a hitelesítési móddal foglalkozó cikkre utalna (Magyar Herold 1/1984). Az archivum szócikk legkorábbi adata 1240-bôl való. Minden valószínûség szerint a szónak korábbi említése nincsen. A kései elôfordulás, az anyaggyûjtés során elôkerült kevés ­ mindössze hat ­ adat, még ha a cédulázás fogyatékos is, gyanút keltô: az oklevelek, könyvek ôrzôhelyét többnyire nem így hívták. Elég csak emlékezetbe idézni a hiteleshelyi oklevelek átírásait, amelyek alkalmával rendszerint a camera vagy a conservatorium szóval illették a kikeresendô és átírandó oklevélpéldányok lelôhelyét. De a ,,levéltárt'' másképpen is nevezhették. Az almádi alapítólevél egy-egy példányát például 1121-ben a monostor, illetve a veszprémi székesegyház sacrariumában helyezték el. Máskor in armario vagy in sacristia vel conservatorio (Wenzel, VI, 333, DF ^p.87. 266745) ôrizték az okleveleket. Az asylum szót valóban Hartvik püspök említi elôször. De az egyház, mint menedékhely már Szent István törvénykönyvében (II/17. c.) is szerepel, csak refugium néven. Nem kellene ezeket az összetartozó fogalmakat utalással összekapcsolni egymással?

A sok jelentésmeghatározás között akad néhány vitatható. Az altarista például inkább a pap, mint oltárigazgató, az anima mindössze egy adattal alátámasztott 'kedv, akarat' jelentésváltozata törlendô, mivel ilyen értelmezés ellenkezik az idézett forrás szellemiségével; a végrendelkezô közvetlenül vagy közvetve a maga lélekváltsága érdekében intézkedett javairól. Az akó nem kapcsolható kizárólag a gabonához, illetve a borhoz, mert liszt és maláta (sör ?) mérésére is használták (PRT I, 678, 679). Az értelmezésnél vigyázni kell a condicionarius szó használatára. Mivel ez a kifejezés a 13-14. század terminusa, a tihanyi alapítólevél szolgálónépei (nem pedig szolgáltató népei) között szereplô ablutor értelmezésére alkalmatlan. Természetes, hogy a Szótár hatalmas anyagából kimaradt néhány jelentésárnyalat.

Az aedifico szónak a szôlôvel kapcsolatban speciális jelentése volt: a vineas aedificare annyit tett, mint szôlôt telepíteni. A szôlôtelepítést a középkori források rendszerint a vineas plantare, implantare kifejezéssel jelölték. Európa más tájaihoz hasonlóan azonban Magyarországon is használták a vineas aedificare szókapcsolatot. Így 1344-ben a Kassa melletti Széplakon, 1418-ban pedig a bakonyi Bársonyossal szomszédos Szôlôsön éltek ezzel a terminológiával (DF 271245, PRT III, 493). A Nyitra megyei Csitár szôlôhegyén levô mûveletlen, lepusztult szôlôk helyrehozatalára, újratelepítésére 1496-ban a vineas reaedificare, reaedificatio vinearum kifejezéseket alkalmazták (DL 20414, kiadása: Wenzel Gusztáv, Magyarország mezôgazdaságának története, Bp. 1887, 310-311). A latin forma szôlô építése, szôlôt építeni magyar változata is ismert volt. Aligha kétséges, hogy mind a latin, mind a magyar szóhasználat német terminusra vezethetô vissza.

Az altare szócikk is bôvítésre szorul. Az 1057. évi keltezésû Radó-féle oklevél hitelt érdemlô elsô részében olvasható cartam ... super altare sancti Petri ...posui fordulat (Fejér, I, 395) sajátos joggyakorlatot örökített meg: az egyházat érintô jogügylet ­ jelen esetben az adományozás ­ érvényét az biztosította, hogy az adománylevelet az illetô egyház oltárára helyezték. Az eljárás alapjáta római jog képezte, amely szerint az átadás (traditio) volt a tulajdonszerzés módja. Az ingatlan elidegenítését tartalmazó okmány csupán a jogcím volt a tulajdonszerzéshez, a jogügyletet a róla szóló okmány átadása tette befejezett ténnyé. Az egyház ezt a jogfelfogást a 6. századtól kezdve alkalmazta a maga viszonyaira, kialakítván azt a fôként német területen általános formát, amelynek egyetlen magyarországi emlékét Radó nádor oklevele tartotta fenn.

Az amen szónak a közölteken túl sajátos használatát tartja számon a diplomatika. A Karoling-korban elterjedt gyakorlat szerint ez a szó az oklevelek befejezésére, berekesztésére apprecatio) szolgált. Hogy ezzel a 11-13. századi magyarországi írásbeliség is élt, arra a zselicszentjakabi alapítólevél és néhány késôbbi oklevél a bizonyíték (TBM 16/1964, 55, 65, 77; PRT I, 600; DF 200617, kiadása: Wenzel, I, 75-76, ahol többek közt ez a szó is hiányzik, Urk. Burg. I, 124).

Az 'akó ûrmérték, adó' jelentésû aco címszó a példatár összeállításának újabb kérdését veti fel: bekerüljön-e minden egykorú értelmezés a szócikkbe. A fogalmakat a középkori források ­ hol vulgáris szóval, hol latinul ­ gyakran maguk is értelmezték. Példaként álljanak itt idôrendben az akó szó idevágó adatai:^p.88.
1. 1237: quilibet aco continet quinque cubulos Syrmienses, Wenzel VII, 29-30.
2. 1240: cum magno cubulo, qui vulgo aco vocatur, Theiner, Mon. Hung. I, 242.
3. 1278: cum recto akone Sancti Georgii, qui tantummodo quinque quartalia vina contineat, DL 998.
4. 1291: acones, qui wlg[ari]ter chybriones dicuntur, Juck I,75.
5. 1295: cum recto et debito acone ville de Bozyn, Wenzel XII,571.
6. 1312/1374: pro modio alias ako, Bunyitay, Váradi stat. 46. A szójegyzékek szerint is a modius megfelelôje az akó volt. Régi magyar glosszárium, 72.
7. 1325: cum recta [!] et communi acone civium de Posonio, CD And. II, 191, vö. 1335: cum vero akone civitatis Posoniensis, CD And. III,135.
8. 1326: cum akone, quo ibi [sc. in territoriis Modur et Terney nuncupatis] communitas hominum utitur et non alio aliquali, Juck I,108.
9. 1337: super indecenti maioritate urne seu akonis, DF 238691.

Az egy évszázad adatai háromféle információt örökítettek meg. Az akónak helyi (szentgyörgyi, bazini, pozsonyi, modori stb.) változatai léteztek, szinonimája volt a nagyköböl (magnus cubulus), csöbör, modius és az urna, továbbáaz akó öt kisebb ûrmértékbôl: öt (kis)köbölbôl vagy öt fertályból állt. Az idézett forrásrészletekbôl a Szótár mindössze a 2. és az 5. tételt közölte (az elôbbit Fejér gyengébb kiadásából), vagyis azokat, amelyek a bazini akóra, illetve az akó és a nagyköböl megfelelésére vonatkoztak. A jelentôs hiány alapvetôen az anyaggyûjtésre vezethetô vissza, amely a kiadatlan, illetve a kézirat leadása után, így az 1984-ben publikált forrásokra (3., 8. és 9. tétel) nem terjedt ki, továbbá a régi forráskiadványokat csak részlegesen tárta fel. De nem minden írható az anyaggyûjtés rovására. Az egykorú értelmezések kimaradása a Szótárból részben a feldolgozás következménye volt. Az összegyûjtött cédulaanyagban ugyanis az 1237. és az 1335. évi adat (1. és 7. tétel) is megtalálható, csak a szótárkészítô valamilyen okból mellôzte azokat. Ez az, ami itt elsôsorban kifogásolható. Nem lehet kérdéses, hogy a forrásokból kigyûjtött valamennyi egykorú értelmezésvariánsnak a szócikkben a helye.

A Szótár elsô kötetének recenzálása a szokásosnál részletesebbre sikeredett, s nem véletlenül. A szótárkészítôk elôtt még óriási munka áll, s ennek során ­ ha jónak látják ­ még hasznosíthatják a fenti észrevételeket. Összefoglalásként kiváltképpen szükséges a már megjelent, illetve a közeljövôben várható új forráskiadványok, továbbá a különféle kézikönyvek, ,,terminológiai''tanulmányok fokozottabb használata, a rájuk való hivatkozások gyarapítása, az utalások körének bôvítése által vagy (tekintettel a munka elôrehaladt voltára) az utolsó kötetben elhelyezendô szinonimaszótár révén a rokon értelmû szavak összekapcsolása s végül valamennyi egykorú értelmezés közlése. Jó lenne, ha a Szótár a mediévisták és mások közügyévé válna, ha recenziókkal, az egyes füzetek használata során szerzett tapasztalataik átadásával, kutatási eredményeikkel segítenék a szorgos munkacsoport tevékenységét, mert alapvetôen nekik köszönhetô, s minden észrevétel dacára elvitathatatlanul az ô érdemük, hogy a régóta tartó és sokszor újrakezdett anyaggyûjtésbôl végre értékes kézikönyv lett és lesz, amely ösztönzi a hazai középkorkutatást, s lehetôvé teszi, hogy a magyarországi középkori latinitás az európai kutatás részévé váljon.